Uncategorized

Olvasóink megszokhatták, hogy időről-időre beszámolunk a Kazán István Kamaraszínház – KIKSzínház előadásairól. Nemcsak azért, mert színvonalas előadások jellemzik produkcióikat, hanem mert manapság oly kevés híradás közvetíti az értékkel bíró kultúrát, színházat. Beszélgetőpartnerem Kriszt László dramaturg-rendező, akinek a nevéhez olyan klasszikusnak számító színházi előadások fűződnek, mint Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok, Mastrosimone: A pulóvergyűjtő, Albee: Mese az állatkertről, Sárdi Mária: Kislány a pokolban, G. B. Shaw: Szent Johanna művéből készült Magányos Johanna, Tadeusz Borowski: Nálunk Auschwitzban, Herzl Tivadar: Izrael lángja, a Samuel Beckett nyomán íródott Mindjárt jövök abszurd-szimbolista játék, Sartre: Zárt tárgyalás, Herczeg Ferenc: Violante és a bíró és a legújabb, Szenes Hanna A hegedű című színműve.

Kriszt László rendező-koreográfus, tánc és színészpedagógus több mint 40 éve van jelen a hazai színházi életünkben. 1983-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola zenés szakán. Mint mondta, habár a pályája döcögve indult, de utána 20 évig tartott a sikerszéria. Közben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakát Fodor Antal osztályában, vele párhuzamosan televíziós koreográfiákkal hívta fel magára ismét a szakma figyelmét. Az elmúlt 16 évben színészpedagógusként és színházi rendezőként működött, ezen időszak alatt teológus és kultúrtörténész mesterdiplomát szerzet. Ahogy ő mondja, „a színész, a rendező, a koreográfus, és egyáltalán az alkotóművészek csakis az életben megtapasztaltakat, megélteket adhatják vissza művészi szinten, más merítési lehetőségük nincs, mert baldachinos ágyból még senki sem vált művésszé”. Érdekes, színes egyéniség, aki nem csak a világgal, hanem önmagával is nagyon kritikus. Szakmai életéről, munkásságáról, az álmairól, a minket körülvevő világról is szó lesz a most következő interjúbeszélgetésünkben.

– A felvezetőben igyekeztem a szakmai munkásságát összefoglalni, kihagytam valamit?
k. L. Hát persze, rengeteg minden kimaradt, de nem szeretném, ha ez a beszélgetés arról szólna, hogy elkezdem itt fényezni magam. Az érdekesebb lehet, esetleg tanulságosabb, hogy mit tartok értékesnek, vagy éppen értéktelennek, vagy mit tettem jól, és mit nem eddigi szakmai pályafutásom során.

– Hogyan látja a saját szakmai útját, beteljesültek az álmai?
k. L. Rendkívül fontosnak tartom, hogy az embernek legyen álmai, különösen manapság, amikor fásult, érdektelen, közönyös fiatalokkal találkozom. De az még fontosabb, hogy az ember keresse meg, dogozzon, tanuljon, harcoljon az álmai megvalósításáért! Jómagam a múltban sajnos túlságosan öntörvényű voltam mindig, s ez így utólag nem segítette a szakmai karrieremet. De mára már megtanultam, hogy legalább annyira kell komolyan vennem a kifelé való igazság- és érték ítéletemet, mint magam felé. Visszatérve a kérdésére, természetesen voltak nekem is álmaim, melyek részben megvalósultak, mint az Ének az esőben főszerepe, vagy hogy közel 40 év kihagyás után beindult az egyetemi koreográfusképzés (volt hozzá jócskán közöm), és az hogy egész ügyes rendező és színészpedagógus vált belőlem. Persze jelenleg is vannak még beteljesületlen álmaim, mint a Gershwin Story két részes modern balett, vagy a Mindörökké királynő c. zenés dráma, vagy a Klímavédelmi modern balett és egy nagyszínházi prózai rendezés is ezek közé tartozik.

Kriszt László büszke arra, hogy eljátszhatta az Ének az esőben című klasszikus főszerepét

– Ön egy igen tehetséges ember, másoktól legalábbis ezt halottam!
k. L. Az, hogy ki a tehetséges, és egyáltalán mi is a tehetség, az egy nagyon összetett, bonyolult kérdés, s ezzel együtt a válasz is nagyon nehéz. Magamat csak nagyon ritkán éreztem jónak, (tehetségesnek), más színházi szakemberek és a nézők jóval többször (mint később megtudtam). Mindig is volt bennem egyfajta kishitűség. Azt szoktam mondani alkotóként: emlékezetest vagy maradandót létrehozni, e kettőért van értelme a művészi alkotó munkának, áldozatnak, kitartásnak, a többi úgyis a kukában végzi. Éppen ezért mindig úgy álltam a szakmai munkához, hogy e kettő közül sikerüljön valamelyik, ezért mindig megtettem azt, ami rajtam múlott, talán többet is.

– És, sikerült?
k. L. Szerintem maradandót eddig nem, de emlékezetest sikerült, előadóként és alkotóként is megvalósítanom, s ez örömmel tölt el. Legalább van mire visszatekintenem, és hát a maradandó alkotás létrehozása sincs feladva!

– Akkor gondolom ezt is tanítja, mint tánc és színészpedagógus.
k. L. Igen. De a tanítás hihetetlenül nehéz, hiszen ahány tanuló, annyi személyiség, annyi egyedi megközelítést kíván. Ehhez idő kell, és persze sok-sok szorgalom a tanulók részéről. Amúgy is, ahogy szoktam mondani: az egész személyiség pozitív változása nélkül nem lehet szakmailag sem  fejlődni, mert a színész egész merítése önmagából fakad. Ezt sokan nem értik, vagy egyszerűen nem tudatosítják magukban. Ezért fontos a műveltség, a kultúra, valamint az életben megélt akár pozitív, akár negatív élmények, mert ezek együttese épül be az emberbe. Az pedig köztudott, hogy csak azt tudjuk magunkból kiadni, amit már egyszer befogadtunk, magunkévá tettünk.  A mindenkori alkotónak vagy előadónak mindezeket művészi szinten kell tudnia magából visszaadni, megjeleníteni a színpadon.

– Érdekes, újszerű megközelítés…
k. L. A fenéket, csak egyszerűen, érthetően van megfogalmazva, sokan a szakmából szeretik a hokuszpók-csiribi-csiribát, azt hiszik, hogy a művészet attól művészet, ha még maga a művész sem érti azt, amit alkot vagy előad. A művészetnek tartózkodnia kell az elefántcsonttorony-effektustól, főleg a mindenkori színháznak, vagyis művészinek, értékkel bírónak és érthetőnek kell lennie.

– Mint színészpedagógus, mit ajánlana a mai kezdő fiataloknak?
k. L. Mindenkori korosztályi sajátosság, hogy minden második fiatal, énekes, színész vagy éppen táncos akar lenni. Ezen elképzelésükhöz nem kalkulálják hozzá (de élettapasztalat híján nem is tudják), hogy ez a szakma, nevezzük összegzően előadó-művészeti ágak, tanulása, művelése, milyen sok lemondással, mennyi kitartással, szorgalommal, kudarccal és kihívással jár, s akkor csak egy pár, a szakmánkkal járó jelzőt használtam. Tehát mindezzel annyit szerettem volna mondani, hogy ha hiányoznak ezek a személyiségjegyek, akkor rövid időn belül vagy lemorzsolódnak, vagy kudarcokkal teli szenvedés lesz az egész életük.

– Vagyis nem lehet mindenkiből színész, énekes vagy táncos?
k. L. Nem bizony. De hogy kiből lehet, vagy lesz előadóművész, ha hiszi, ha nem, nem is a külső körülmények (habár azok is igen meghatározók), hanem adott személy belső, lelki, szellemi, értelmi képességei fogják eldönteni. Mert ha ezek a képességek megvannak (magas szinten), akkor ezek befolyásolják a körülményeiket, és nem a körülmények determinálják az egyént. Persze nem lehet ezt csak fekete-fehérben kifejteni, hiszen minden embernek mások a körülményei, de a lényeg, hogy amennyiben sikerül az adott fiatalnak elindulni egy értelmi, szellemi, érzelmi és kulturális fejlődés útján (persze megtalálva az ezt irányító mestert, szakembert), akkor nagy eséllyel fogja elérni azt, ami szíve vágya. Még egyszer hangsúlyozom, ez egy nagyon nehéz pálya, a külsőségek sokakat megtévesztenek.

– Tehát, ha jól értem, az előadó-művészet is csak eszköz az személyiség fejlődéshez.
k. L. Pontosan. A mindenkori előadó-művészet csak eszköz lehet ahhoz, hogy a mai fiatalok többé, jobbá és értékesebbé váljanak. A többit, a jókor jó helyen, a nagy lehetőség, stb., azt nem lehet befolyásolni. Gondoljon bele, lehet úgy horgászni, hogy kijelentem, hogy csak 1 kg 50 dkg-os ponty akadhat a horgomra? Naná, hogy nem, de a többi, az rajtam múlik, a befektetett mennyiségi és minőségi munkán. Sajnos ezekkel nincsenek tisztában a mai fiatalok, hiszen a legtöbbet szeretnék elérni a lehető legkevesebb munkával, tisztelet a kivételnek.

– Az online térben nézve a művészeti iskoláját, intenzív munkát feltételeztem, jól láttam?
k. L. Abszolúte, éppen ezért jeleztük, hogy kíméljenek az unatkozók, a lusták, a semmit nem akarók, stb. Így értük el azt, hogy mindegy ki honnan jött, milyen a kulturális szintje, ha akar tanulni, ha megtesz (lehetőségei közt) mindent, akkor tud fejlődni, s akkor lépésről-lépésre előbbre fog jutni, de mindenhez idő kell, azt nem lehet felgyorsítani, kikerülni.

– Ön nagyon komolynak tűnik, amikor ezekről beszél.
k. L. Az sose baj, egyébként komolyan veszem azt, amit csinálok, máshogy nem is lehet, de a külső páncél mögött lágy szív dobog, mert mégiscsak az elsősorban emberek vagyunk, s csak azután művészek nézetet vallom. A dolgokba nem beledögleni kell, hanem megélni, amibe belehal valaki, nos, azt nem biztos, hogy csinálnia kell, vagy valamit nagyon nem tesz jól, én legalábbis így gondolom.

– Hogy tapasztalja a többi színésziskolában folyó képzést, milyen színvonalúnak látja, egyáltalán mi a véleménye a hazai színészképzésről?
k. L. Hát, így általánosan nem tudok véleményt mondani, mert több szemszögből is lehet elemezni az ön által feltett kérdést. Ismerek nagyon színvonalas, és ismerek végtelenül rossz, igénytelen, pénzre hajtó tánc és színésziskolát, mindkettőre van példám. A mindenkori növendékek igazság szerint, a maguk belső igényszintjét keresik, tudatosan, nem tudatosan. Vannak ugyanakkor, akik megelégednek a kívülről látványos, ám belülről üres (tartalom nélküli) képzésekkel, sajnos nem egy ilyen növendékkel találkoztam az elmúlt több, mint egy évtized alatt. Nekünk. színészpedagógusoknak először is meg kell tanítanunk a növendéket, hogy van különbség a puliszka és a kacsasült közt (csak példának hoztam fel), vagyis a megélt és illusztrált, hiteles vagy elripacskodott színjátszás között. A mindenkori színészpedagógus dolga, hogy utat mutasson, vezesse és követelje meg a mennyiségi és minőségi munkát attól, aki erre a pályára szeretne lépni, mert ha nem ezt teszi, akkor gyenge, későbbiekben meghasonlott emberekké válnak, higgye el, sok ilyet láttam.

– Térjünk akkor a jelenre. Kikkel dolgozik együtt, milyen színházi tervek foglalkoztatják?
k. L. Az elmúlt covid-időszak minket is megviselt, művészileg, emberileg, gazdaságilag, most pedig ez az iszonyatos gazdasági zuhanás, drágulás tépázza kamaraszínházunkat. Ugyanakkor kialakult egy kicsi, de szakmailag erős team, akikkel reménykeltőbbé váltak az előttünk álló nem kicsi kihívások ők: Gunyecz Anna, Gergely Zsófia, Illés Tamás, Kovács Molnár József és Onix Lan színművészek, Rosenfeld Dániel Imre menedzser, Kárer László operatőr-vágó, Telegdy István, Bujnovszky Vanda, Pinke Éva és Győri Atilla fotóművészek. Ami pedig a színházi terveket illeti, legfontosabb hogy a repertoár darabjainkat tudjuk játszani, a jövőbeli tervek megvalósulása pedig a leendő támogatok függvénye. Muszáj reálisan látni a jelent és az abból levezetett jövőt. Amire legfőképp építünk, az a befektetet művészi munka.

– Önről köztudott, hogy rendkívül kreatív, mindig valami újat talál ki.
k. L. Megalkottuk a Magyarország jó hírnevét elősegítő kulturális hazai és nemzetközi produkciók tervezetét, most ennek a részletesebb kidolgozása zajlik, másrészt a Maxline Média igazgatójával, Maximilian Kristóffal új, államilag elismert szakképesítést adó képzéseket szeretnénk elindítani a közeljövőben, de színházi és filmes produkciókban is közösen gondolkodunk. Az igazgató úr és jómagam, hasonlóan látjuk az emberi és szakmai értékeket, ez pedig jó alap az együttműködéshez.

– Akkor kérnék egy pozitív végszót, ha már eddig a színházról beszélgettünk!
k. L. Természetesen, mi sem könnyebb. A mi szakmánk (amit színháznak hívunk) az egyik legszebb, legcsodálatosabb, legfelemelőbb pálya, hiszen örömöt, katarzist tud adni a mindenkori nézőknek, éppen ezért óriási a felelőssége annak, aki színpadra lép!

– Köszönöm az interjút.

Interjú: Cs. Pál.