Kriszt László koreográfus, színházi rendező: Elsősorban emberek vagyunk, s csak azután művészek!

Kriszt László rendező-koreográfus 40 éve van jelen a hazai színházi életben. Mint fiatal pályakezdő a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult Kazán István osztályában, tánciskolát alapított a 80-as évek elején, majd hosszú évekig tartó tanítás és szabadúszás után bekerült a Fővárosi Operettszínházba, ahol több emlékezetes zenés alakítással hívta fel magára az operett-musical szakma figyelmét.

Ám ezt a sikeres időszakot ismét hosszú szabadúszás követte. Közben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem Koreográfus szakát, Fodor Antal osztályában, ezzel párhuzamosan televíziós koreográfiáival hívta fel magára a szakma figyelmét. Az elmúlt 12 évben színházi rendezőként – ezalatt teológia diplomát megszerezve – dolgozott. Több nagyszerű korszakos színpadi rendezését – Gellérthegyi álmok, Kislány a pokolban, Mese az állatkertről, Magányos Johanna, A pulóvergyűjtő – láthatta a nagyérdemű. Ahogy ő mondta, „a színész, a rendező, a koreográfus, és egyáltalán az alkotóművész, csakis az életben megtapasztaltakat, megélteket adhatja vissza művészi szinten, más merítési lehetősége nincs, mert baldachinos ágyból még senki sem vált művésszé”. Érdekes, színes egyéniség, aki nem csak a világgal, hanem önmagával is nagyon kritikus. Most az igenyesbulvar.hu-nak szakmai életéről, munkásságáról, az álmairól, a minket körbevevő világról beszél.

– Úgy látom, jól van, tele energiával!

K. L. Ha ez látszik, akkor jó. Habár napszakonként mindig változik.

– Hogyan látja a saját szakmai útját, ön szerint beteljesültek az álmai?

K. L. Sajnos túlságosan öntörvényű voltam mindig, s ez nem segítette a szakmai karrieremet. Természetesen voltak álmaim, melyek megvalósultak, mint Ének az esőben főszerep, vagy hogy  beindult közel 40 év kihagyás után az egyetemi koreográfusképzés (volt hozzá jócskán közöm), na és persze az, hogy állítólag egész ügyes rendező, színészpedagógus vált belőlem. Persze vannak még beteljesületlen álmaim, mint a „Gershwin Story” kétrészes modern balett megkoreografálása és talán egy nagyszínházi rendezés is ezek közé tartozik.

Kriszt László büszke arra, hogy eljátszhatta az Ének az esőben című klasszikus főszerepét

– Ön egy igen tehetséges ember, másoktól legalábbis ezt halottam!

K. L. Az hogy ki a tehetséges, és egyáltalán mi is a tehetség, az egy nagyon összetett, bonyolult kérdés, s ezzel együtt a válasz is nagyon nehéz. Magamat csak nagyon ritkán éreztem jónak, tehetségesnek, más színházi szakemberek és a nézők jóval többször. Mindig is volt bennem egyfajta kishitűség. Azt szoktam mondani rendezőként: emlékezetest vagy maradandót létrehozni, e kettőért van értelme a művészi munkának, szenvedésnek, kitartásnak, a többi úgy is a kukában végzi. Éppen ezért, mindig úgy álltam a szakmai munkához, hogy e kettő közül sikerüljön valamelyik, ezért mindig megtettem azt, ami rajtam múlott, talán többet is.

– És, sikerült?

K. L. Szerintem maradandót alkotni eddig nem, de emlékezetest sikerült előadóként és alkotóként is létrehoznom. Ez pedig örömmel tölt el, legalább van mire visszatekintenem!

– Akkor gondolom, ezt is tanítja, mint színészpedagógus!

K. L. Igen. De a színészmesterség tanítás hihetetlenül nehéz, hiszen ahány tanuló, annyi személyiség, annyi egyedi megközelítést kíván. Ehhez idő kell, és persze sok-sok szorgalom a tanulók részéről. Amúgy is, ahogy szoktam mondani, az egész személyiség pozitív változása nélkül nem lehet szakmailag sem fejlődni, mert a színész egész merítése önmagából fakad. Ezt sokan nem értik, vagy egyszerűen nem tudatosítják magukban. Ezért fontos a műveltség, a kultúra, az életben megélt akár pozitív akár negatív élmények, mert ezek együttese épül be az emberbe. Az közkeletű, hogy csak azt tudjuk magunkból kiadni, amit már egyszer befogadtunk. A mindenkori alkotónak vagy előadónak mindezt művészi szinten kell tudnia magából kiadni, megjeleníteni.

– Érdekes, újszerű megközelítés!

K. L. A fenéket, csak egyszerűen, érthetően van megfogalmazva, sokan a szakmából szereik a hókuszpók-csiribí-csiribát, azt hiszik, hogy a művészet attól művészet, ha még maga a művész sem érti azt, amit készít.

– Mint színészpedagógus, mit ajánlana a kezdő fiataloknak?

K. L. Nézze, ez egy kori sajátosság, mármint az, hogy minden második fiatal énekes, színész vagy éppen táncos akar lenni. Ezen elképzelésükhöz nem kalkulálják hozzá – de élettapasztalat híján nem is tudják –, hogy ez a szakma mennyire sok lemondással, mennyi kitartással, szorgalommal, kudarccal és kihívással jár, s akkor csak egy pár, a szakmánkkal járó jelzőt használtam. Tehát mindezzel annyit szerettem volna mondani, hogy ha hiányoznak ezek a személyiség jegyek, akkor rövid időn belül vagy lemorzsolódnak, vagy kudarcokkal teli szenvedés lesz az egész életük.

– Vagyis nem lehet mindenkiből színész, énekes vagy táncos?

K. L. Nem bizony. De hogy kiből lehet vagy lesz előadóművész, ha hiszi, ha nem, nem is a külső körülmények, hanem adott személy belső, lelki, szellemi, értelmi képességei fogják eldönteni. Mert ha ezek a képességek megvannak, akkor ezek befolyásolják a körülményeiket és nem a körülmények, determinálják őket. Persze ez nem fekete vagy fehér, hiszen minden ember más, s mások a körülményei is, de a lényeg hogy amennyiben sikerül az adott fiatalnak elindulni egy értelmi, szellemi, érzelmi és kulturális fejlődés útján, akkor nagy eséllyel fogja elérni azt, ami a szíve vágya. Még egyszer hangsúlyozom, ez egy nagyon nehéz pálya, a külsőségek sokakat megtévesztenek.

– Tehát, ha jól értem, az előadóművészet is csak eszköz az önfejlődéshez.

K. L. Pontosan. A mindenkori előadóművészet csak eszköz lehet ahhoz, hogy a mai fiatalok többé, jobbá és értékesebbé váljanak. A többit, a jókor jó helyen, a nagy lehetőség, stb., nos, azt nem lehet befolyásolni. Gondoljon bele, lehet úgy horgászni, hogy kijelentem, hogy csak 1 kiló 50 dekás ponty akadhat a horgomra? Naná hogy nem, de a többi az rajtam múlik, a befektetett mennyiségi és minőségi munkán. Sajnos ezekkel nincsenek tisztában a mai fiatalok, hiszen a legtöbbet szeretnék elérni, a lehető legkevesebb munkával, tisztelet a kivételnek.

– A neten végig nézve az önök iskoláját, intenzív munkát feltételeztem, jól láttam?

K. L. Abszolúte, éppen ezért jeleztük, hogy kíméljenek az unatkozók, a lusták, a semmit nem akarók. Így értük el azt, hogy mindegy ki honnan jött, milyen a kulturális szintje, ha akar tanulni, ha megtesz mindent, akkor tud fejlődni, s akkor lépésről-lépésre előbbre fog jutni, de mindenhez idő kell, azt nem lehet felgyorsítani, kikerülni.

– Ön nagyon komolynak tűnik, amikor ezekről beszél!

K. L. Az sose baj, egyébként komolyan veszem azt, amit csinálok, máshogy nem is lehet, de a külső páncél mögött lágy szív dobog, mert azért az „elsősorban emberek vagyunk, s csak azután művészek” nézetet vallom. A dolgokba nem beledögleni kell, hanem megélni. Amibe belehal valaki, nos, azt nem biztos, hogy tennie kell, vagy valamit nagyon nem tesz jól. Én legalábbis így gondolom.

– Hogy tapasztalja a többi színésziskolában folyó képzést, milyen színvonalúnak látja, egyáltalán mi a véleménye a hazai színészképzésről?

K. L. Általánosan nem tudok semmilyen véleményt mondani, mert több szemszögből is lehet elemezni az Ön által feltett kérdést. Ismerek nagyon színvonalas, és ismerek végtelenül rossz, igénytelen, pénzre hajtó iskolát, mindkettőre van példám. A mindenkori növendékek, igazság szerint, a maguk belső igényszintjét keresik, s ha nem azt kapják, akkor tovább állnak, s addig keresnek iskolát, míg meg nem találják azt, ami hozzájuk passzol. És vannak, akik megelégednek a kívülről látványos, ám belülről üres, tartalom nélküli képzéssel. Sajnos nem egy ilyen növendékkel találkoztam az elmúlt több mint egy évtized alatt. Nekünk, színészpedagógusoknak először is meg kell tanítanunk, hogy van különbség a puliszka és a kacsasült közt (csak példának hoztam fel), a megélt vagy illusztrált, elripacskodott vagy hiteles színjátszás között. A mindenkori színészpedagógus dolga, hogy utat mutasson, vezesse és követelje meg a mennyiségi és minőségi munkát attól, aki erre a pályára szeretne lépni, mert ha nem ezt teszi, akkor gyenge, későbbiekben meghasonlott emberekké válnak, higgye el, sok ilyet láttam.

– Beszélgetésünk vége felé, milyen színházi tervek foglalkoztatják a jövőben?

– Visszük tovább a Sárdi Mária naplójából készült Kislány a pokolban monodrámát, Gunyecz Anna főszereplésével, amely 13 éve töretlen siker. Aztán tavasszal újra elővesszük Mastrosimone A pulóvergyűjtő című drámáját, Ripli Zsuzsannával és Megyeri Balázzsal a főszerepben, illetve szeretnék színpadra állítani egy trilógiát, három nagyon híres beszédből, Korszakalkotó beszédek címmel, amelyek Martin Luther King, Mahatma Gandhi és Orbán Viktor 1989-es beszédét állítanánk színpadra. Azt gondolom, hogy ez a trilógia érdekes, egyben izgalmas lesz minden korosztály számára.

– Akkor kérnék egy pozitív végszót, ha már eddig a színházról beszélgettünk!

– Természetesen, mi sem könnyebb. A mi szakmánk (amit színháznak hívunk) az egyik legszebb, legcsodálatosabb, legfelemelőbb pálya, hiszen örömöt, katarzist tud adni a nézőknek, éppen ezért óriási a felelőssége annak, aki színpadra lép!  Aki pedig többet szeretne megtudni az itt folyó képzésről az a www.kazanistvankamaraszinhaz.hu weboldalon minden információt megtalálhat.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.