vasárnapi séta

Georges Michel (Sartre-tanítvány) egyik legsikeresebb színművét először láthatja színpadon a magyar közönség. „A színházban az ökölcsapásokat, a bunyós oldalt szeretem – mondja Michel. – Azért írok, hogy az embereket megakadályozzam az alvásban.” Szereplői semmitmondó beszélgetéseik közben sem érzékelik a társadalmat megroppantó munkanélküliséget, a látens polgárháborús állapotokat, rokonaik halálát. Sétájuk közben érzéketlenek maradnak az újságárus hírei, a kegyetlenkedő rendőrök brutalitása, a pacifista aktivista, a provokatív vallási uszító és az általános elszegényedést reprezentáló utcai koldus iránt. Közömbösek maradnak akkor is, amikor a robbantásokat, a szélsőséges terrorszervezetek és a rendőrség közt állandósult tűzpárbajokat, az alvilági lövöldözéseket tűzijátékként, díszsortűzként vagy petárdadurrogtatásként azonosítják. Létmódjuk már semmit sem érzékel, fásultak, kiégettek, mert elidegenedetté váltak saját társadalmukban, csak fiuk halála döbbenti rá őket a valóságra.